Szvetlana Alekszijevics - Csernobili ​ima

Évek óta szerettem volna olvasni ettől az írótól - egészen pontosan a Nobel-díj elnyerése óta. A májusban debütáló Csernobil sorozat sokunk fontos élménye lesz az idei évből, emiatt újra divatba jött Szvetlana Alekszijevics regénye is. A könyvtárban folyamatos előjegyzések vannak a kötetekre, én is így csíptem el egyet. Fontos tudni, hogy a Csernobili ima nem az HBO sorozat könyvben -  az emberi sorsokra reflektál, azokat sokkal mélyebben kibontja. Húsz évig írta a szerző ezt a könyvet, rengeteg interjút készített a zóna egykori és olyan lakóival is, akik azt vagy el sem hagyták, vagy a katasztrófa után ott találtak otthonra.

Megszólaltat olyan szereplőket, akik háború elől menekültek és nekik a sugárzó terület sem volt akadály, megszólaltat feleségeket akiknek férje vagy az erőmű oltásán vagy épp a lakók kitelepítésében segített. Szót kapnak gyerekek, idősebbek, egyszerű földművesek, az értelmiség tagjai, párttagok, tudósok, szakértők. 

Monológjaikból körvonalazódik, hogy mi történt 1986. április 26-án és az utána következő hónapokban és években. A sorozat nagyon pontosan, részletgazdagon mutatja be az erőmű meghibásodását, az ott dolgozókat, a mentést, a felelősöket. A könyvben viszont megtudjuk azt is, hogy milyen élet volt a tragédia után a zónában utána. Hogy milyen ellentmondásos volt az, hogy minden virágzik, gyönyörűen teremnének a földek, csobognak a patakok - mégis szennyezett és halálos minden centiméter. 

"Egész életünkben harcoltunk, és készültünk a háborúra, annyi mindent tudtunk róla, most meg hirtelen beütött! Változott az ellenségkép. Más ellenség jelent meg nálunk. Ellenségek…. Gyilkolt minket a frissen kizöldült fű. A kifogott hal, az elejtett vad. Az alma…. Eddig engedelmes és barátságos volt körülöttünk a világ, most viszont rémületet keltett. Amikor elutaztak az öregek, fogalmuk sem volt arról, hogy ez örökre szól. Nézték az eget. „Süt a nap… Nincs se füst, se gáz. Nem lőnek. Miféle háború ez? És menekülni kell.” Ismerős… ismeretlen…..világ."

Kirajzolódik előttünk ennek a nemzetnek, a szláv tudatnak a képe, akik addig mindig úgy gondoltak magukra, hogy egy nagy egész részei - "mi szovjetek". Hajtotta őket a becsvágy, kis plusz pénz - ezért vállaltak olyan embertelen feladatokat, mint az erőmű tetejének letakarítása szinte puszta kézzel, az állatok leölése, a talajtakaró leásása. Persze hozzá kell tenni azt is, hogy a legtöbb esetben nem is volt választásuk - odaparancsolták őket, nem informálták őket se arról hogy meddig kell az erőmű közelében dolgozniuk, sem az élettani károsodásról, ami érni fogja őket.

"Fiatalok voltak… Most haldokolnak, de tisztában vannak azzal, hogy ha ők nincsenek… Ők még egy sajátos kultúra emberei. Ez a hőstett, az áldozat kultúrája.Volt olyan pillanat, amikor fennállt az atomrobbanás veszélye, és le kellett engedni a reaktor alól a talajvizet, hogy ne jusson oda az olvadt urán és grafit keveréke, mert a vízzel együtt kritikus tömeget alkotott volna. Három-öt megatonnás robbanás. Nem elég, hogy Kijev és Minszk elpusztul, Európa hatalmas része is lakhatatlanná válik. El tudja képzelni?! Európai katasztrófa. A feladat adott volt, és feltették a kérdést: ki merül le a vízbe, ki nyitja ki a lefolyó tolózárját? Ígértek autót, lakást, nyaralót és a család eltartását életük végéig. Önkénteseket kerestek. És akadtak is ilyenek! Alámerültek a fiúk, sokszor buktak a víz alá, és kinyitották azt a tolózárat, és adtak hétezer rubelt az egész csapatnak. Az ígért autókról és lakásokról megfeledkeztek. De hát nem is ilyen apróságokért merültek. Nem anyagi okokból tették, az ilyen szempontok játszották a legjelentéktelenebb szerepet. Nem olyan egyszerű a szovjet ember…"

Elképesztő az is, hogy mennyire tudatlanságban tartotta a vezetés a társadalmat - az egyszerű, földművesek, évszázadok óta faluban élő, gazdálkodó emberek nem értették miért lett hirtelen minden az ellenségük, miért kell elhagyniuk az otthonukat, miért nem takaríthatják be a terményt, hisz olyan szép lett már. 

Sokan ottmaradtak, nem tudtak elszakadni az otthonuktól. Sokan a zónában leltek menedékre, valamilyen más veszély elől. Hihetetlen elgondolni, hogy milyen lehet ott élni - állandó veszélyben. 

Szó esik a vezetők felelősségéről is - a szokás szerinti külső ellenség-keresésben, az információ visszatartásában, az 'okosban' felépített erőműről is értesülhetünk. Ez az ügyeskedés jelen volt a kitelepítettek holmijainak eladogatásában is - szörnyű elképzelni, hogy egy-egy ilyen sugárzó tárgy hol kötött ki, milyen károkat okozhatott az új tulajdonosainál...

"Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él."

Fontos könyv, elképesztően tömény - a monológok mind megterhelik az olvasót, mindegyikből tudtam volna egy-egy mondatot kiemelni, idézni. Több szemszögből megismerhettem a katasztrófa körülményeit, és azt hogy milyen ez a nép, és hogyan lehet/lehet-e megbirkózni ekkora tragédiával.

Részlet

5/5

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Eredeti cím: Чернобыльская молитва
Fordította: Pálfalvi Lajos
Oldalszám: 358
Ár: 3999 Ft
Borító: 5/5

Fülszöveg:

"1986. ​április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig."