Robin Hobb - A ​végzet hajója I-II.

Egy könyvet közbeiktatva, de szinte azonnal folytattam az Élőhajók-ciklust a befejező kötetekkel. Ahogy már a második résznél, itt is többször megismétli a szerző az eseményeket, ezért ha nagyobb kihagyással olvassuk, akkor is gyorsan vissza lehet kapcsolódni a világába. 

A második kötetben az Esővadont érő földrengés után a szereplők igyekszik menteni a menthetőt - Málta elszakad családjától és egy olyan útra lép, aminek köszönhetően a kiakaluló új világrend egyik fontos szereplője lesz. Bingtonban nagyanyja próbálja újra felépíteni életét a romokból, igyekszik a kalmárok világát új alapokra helyezni. Reyn kétségbeesetten keresi Máltát, miközben a Vestrit család többi rész a kalózok vizeken hajózik. 

A tengeri kígyók kapcsolatba lépnek szereplőinkkel és ez többféle változást is elindít az élőhajókban. Amikor már azt hittem, hogy ismerem ezeknek a lényeknek a titkait, akkor még néhány újdonság kiderült - többek közt Paragon múltjáról. Az egykori őrült hajónak ebben a részben még nagyobb szerepe lesz, megismerhetjük mi történt vele pontosan mielőtt partra vetették Bingtonban.

Kennit, aki már tényleg a kalózok királya szerepben tündököl - halad a céljai felé, úgy látszik minden álma teljesül - ám a múlt nem ereszti... Nagyon érdekes volt megismerni a karakter mélységeit, bár a kezdeti ámuldozásom (1. kötet), egyre nagyobb ellenszenvbe fordult át...

A kötet végén több szereplőnket egy helyre sodor a sors (vagy Sá akarata), és többen megkapják a megérdemelt boldog befejezést. Furcsa a könyv vége, mert nem kerekíti le a szereplők sorsát, inkább csak felvillantja, hogy mi is történhet a párokkal, szereplőkkel, milyen is lesz az új világrend - aztán már el is érünk az utolsó oldalra.

Ebben a részben nagyon hangsúlyosak voltak a bántalmazások, az erőszak - nem csak a nők elleni, több szereplőnek meg kellett küzdenie ilyen helyzetekkel ill. emlékekkel. Robin Hobb érzékletesen bemutatta hogyan örökölődnek át a traumák egyik emberről a másikra.

"El kell fogadni azt, ami az emberrel történt, tanulni kell belőle ahelyett, hogy az események rabja lennénk. Semmi sem olyan pusztító, mint a sajnálat, mindenekelőtt az önsajnálat. Az életünkben egyetlen pillanat sem lehet annyira szörnyű, hogy soha többé ne hagyhassuk a hátunk mögött."

Szinte minden főszereplő nagyot fejlődött az első kötethez képest - Málta továbbra is lenyűgözött, Althea néha idegesített. Wintrow meglepő módon ügyesen foglalta el a helyét abban a világban, amibe belecsöppent. Brashen fejlődése kicsit talán lassabb volt, de a sérelmein ő is elkezdte túltenni magát és a küldetésnek köszönhetően megalapozhatja hírnevét. 

Nagy falat volt a trilógia befejezése - 2800 oldalnyi kalandozást tudhatok az elmúlt hetekben a hátam mögött Robin Hobb világában. Voltak pontok, amikor szívesen félretettem a könyvet, mert már untam az ismétlődéseket, az elnyújtott politikai szálakat, vagy a szereplők közti félreértéseket (Althea és Brashen). De összességében erős olvasményélmény volt ez és a befejezése után egyből kerestem, hogy melyik sorozatban folytatja a kalandokat a szerző. Borostyán története például koránt sincs lezárva... Ahogy utánaolvasgattam a karaktere még izgalmasabb, mint aminek tűnik.

"– Az élet nem versenyfutás azért, hogy helyreállítsuk a múltat, ugyanakkor rohannunk sem kell, hogy eljussunk a jövőbe. Az élet éppen attól lesz érdekes, ha láthatjuk a változásokat."

4/5

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: Ship of Destiny
Sorozat: Élőhajók-ciklus 3.
Fordító: Varga Csaba Béla
Oldalszám: 636+620
Ár: - Ft
Borító: 4/5

Fülszöveg:

Tintaglia sárkány kiszabadult mágusfa koporsójából. Magasan szárnyal a Záporfolyam fölött, miközben odalent biztos halál, fulladás vár Reynre és Seldenre. Málta és a szatrapa egy gyorsan széthulló, parányi csónakban próbál meg szembeszállni a savas vizű folyó könyörtelen hullámaival.

Althea és Brashen végre újra együtt kelt útra. A Paragon élőhajó fedélzetén vakmerően bevitorláznak a kalózok vizeire, hogy megmentsék a Vestrit család élőhajóját. Viviánát a kalózok királya, Kennit rabolta el. Paragon szedett-vetett legénysége azonban lázadásra készül, és zendülő gondolatok bukkannak fel az őrült hajó elméjében is. Közben pedig Viviána körül valósággal hemzsegnek a tenger vizében a félelmetes kígyók. Tántoríthatatlanul követik a végzetes irányba vitorlázó élőhajót.

„Még az Orgyilkos-sorozat könyveinél is izgalmasabb. Nem is gondoltam volna, hogy ez lehetséges” – George R. R. Martin, a Trónok harca szerzője.

„Hobb lenyűgöző mesemondó” – Guardian