Julie Otsuka - Buddha a padláson

Nem emlékszem már Instagramon kinél láttam meg ezt a könyvet, de a borító nagyon megtetszett. A téma is érdekesnek tűnt és a hossza miatt szívesen vettem kézbe. 

Már az első néhány oldalon megfogott a sajátos, többes számban elbeszélt történet, amely valós történelemi tényeken alapul. Az 1900-as évek elején rengeteg japán lányt - asszonyt vártak levelek útján megismert, kiközvetített férjeik Amerikában. 

A hosszú hajóúttal kezdődik a kisregény, amelyben egyfajta női kórusként olvashatunk ezekről a nőkről, lányokról. Hamar meg lehet szokni ezt az elbeszélői stílust, amelyben rengeteg hang fonódik össze. Van olyan lány, akit szinte még gyerekként közvetítettek ki, de vannak már középkorú asszonyok, akik új lehetőségeket remélnek. A kórus beszámol az otthonukról, a sokféle környezetről, ahonnan származnak (előkelő családoktól kezdve a legszegényebbekig); a hajóút kényelmetlenségeiről, álmaikról, a levelekben és előnyös fényképek alapján 'megismert' férjeikről. 

A következő fejezetekben az első találkozásokról, a nászéjszakáról, a rideg valósággal való szembesülésről olvashatunk. A legtöbben egyáltalán nem abba az idilli, kényelmes otthonba érkeznek, amit a levelekben eladott nekik a férjük. Dolgozhatnak mezőgazdasági munkásként földeken, vagy a városi mosodákban, éttermekben, de van aki kicsit jobb körülmények közé kerül egy saját vállalkozásba, vagy szobalánynak - dadának fogadják fel. 

Olvashatunk az első találkozásokról, az amerikai társadalom idegenségéről, a megfelelő és elvárt viselkedésről, később a szülésről, a gyereknevelésről, a mindennapokról. Egy új bevándorló generáció kialakulásáról, ahol a gyerekek körömszakadva próbálnak amerikaivá válni, elfelejtve a japán szavakat.

A történet az 1942-es évig tart körülbelül, amikor elkezdték az ország belsejébe, internálótáborokba kényszeríteni a bevándorló japánokat - félve, hogy esetleg kémek akadnak köztük és az országukat belülről gyengítik majd meg.

Mert ha a férjeink az igazat írták volna a leveleikben – hogy nem selyemkereskedők, hanem gyümölcsszedők, nem nagy, sokszobás házakban laknak, hanem sátrakban és pajtákban a szabad ég alatt, kinn a mezőn, a nap és a csillagok alatt –, sose jöttünk volna Amerikába olyan munkát végezni, amire egyetlen, magára valamit is adó amerikai sem hajlandó.

Szívszorító volt olvasni a kiszolgáltatott nőkről, lányokról, akik messzire kerülnek az otthonuktól, legtöbbször végletekig kizsigerelik őket a munkában, az ágyban; erre amikor már otthont hoztak létre,  megszoktak dolgokat - egy radikális helyzetbe kényszerítik őket. Átélhetjük velük a bizonytalanságot, a szóbeszédeket, a nyomott hangulatot, amikor még nem tudják mi lesz a sorsuk. 

Az utolsó fejezetben egy új nézőpontot kapunk: a japánok amerikai szomszédaiét - szintén sokféle hang szólal meg: van aki hisz a rosszindulatú pletytkáknak és megy kirabolni az elhagyatott házakat, többen bűntudatot éreznek mert elfordították a fejüket, van aki aggódik és hírt vár ismerőseiről. 

A könyv végére nincs megoldás - a japánok, akiket megismerhettünk, eltűntek, talán már csak egy-egy Buddha szobor tanúskodik az ottlétükről a padláson...

Tökéletes első találkozás volt a japán származású, Kaliforniában született szerzővel, akinek a többi regényére kíváncsi lettem. Remekül mutatja be ezt az időszakot, ezt a speciális helyzetet ill. a bevándorló lét kihívásait. Nagyon tetszett ez a számomra újszerű elbeszélői stílus, a tömör, de érzékletes narráció, amelynek köszönhetően megismerhettem a történelem egy újabb szeletét.

5/5

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2022
Eredeti cím: The Buddha in the Attic
Fordító: Morcsányi Júlia
Oldalszám: 144
Ár: 3499 Ft
Borító: 5/5

Fülszöveg:

Julie Otsuka első magyarul megjelenő regénye azoknak a japán nőknek a történetét meséli el, akik az 1900-as évek elején csoportosan érkeznek San Franciscóba, hogy hozzámenjenek egy férfihoz, akit csak képen láttak. Mindannyian tele vannak félelemmel, várakozással, a legfiatalabb közülük még csak tizenkét éves. Néhányuknak szerencséje lesz, és rendes férfi várja, néhányuk sorsa tragikusra fordul, és a legtöbbször kiderül, hogy leendő férjük még csak nem is hasonlít a fényképre, amit jövendőbeliükről őrizgetnek. Otsuka bemutatja, hogyan érkeznek meg a japán nők az új életükbe, az első éjszakát, a szülést és a gyereknevelést, és a Pearl Harbour utáni időszakot is, amikor az árulókat kitaszítja a társadalom, és férfiak tűnnek el minden nyom nélkül. Hangot ad a nőknek, akiknek alig volt esélyük változtatni a sorsukon, miután felszálltak az Amerikába tartó hajóra. A Buddha a padláson megrázó, gyönyörű, emlékezetes regény kiszolgáltatottságról, idegenségről, szolidaritásról.