Thoman Mann - Marió és a varázsló

Középiskolában olvastam először ezt a novellát, egyetemen egyik órán pedig ebből referáltam.

Íme a dolgozatom belőle, ötleteket meríteni lehet belőle, ellopkodni nem ér ;)

Az elemzést a novella keletkezési körülményeinek bemutatásával kezdem. Először 1930 elején jelent meg. Valós élményeken alapszik, ezt Thomas Mann és Otto Hoerth levelezéséből tudjuk. Thomas Mann két legkisebb gyerekével 1926. augusztus 31-től szeptember 13-ig a nyugat-olaszországi, Forte dei Marmi-ban nyaraltak. De a történet csak 1929. augusztusában - szeptemberében született meg. A valóságban is részt vettek a bűvészesten a gyerekekkel, és ismerték a novellabeli Mariot és Sofronia asszonyt, a neveket persze megváltoztatva olvashatjuk. A valóságban Mario a csók után megszégyenülve elfutott. A történet végét Thomas Mann a legidősebb lánya felkiáltása miatt változtatta meg: mikor elmesélte neki a történteket, a lány azt mondta, hogy csoda, hogy Mario le nem lőtte a bűvészt. A kezdeti bosszúságok jó része is kitaláció, a céljuk a feszültség növelése és előrevetítik a későbbi negatív tartalmakat, megadják Cipolla megjelenésének alaphangulatát – a felszültséget, a zavart, kényelmetlen érzést és megismerjük az olaszok és az író viszonyát hozzájuk.

Megvizsgálva a novella címét, feltűnik, hogy nem nevezi meg Cipollát konkrétan, és a varázsló szóból már ekkor gondolhatjuk, hogy valami rendkívüliről olvashatunk; ezt a feltételezést megerősíti az alcím is (Tragikus úti élmény). Másrészről ez azt is hangsúlyozhatja, hogy Mario a fontosabb szereplő, ezért szerepel ő neve a címben. Érdekes adalék, hogy Thomas Mann családi beceneve volt a Varázsló.

Az időkezelést elemezve elmondható, hogy a történet körülbelül húsz napot ölel fel, a negyede szól a nyaralásról, a háromnegyede csak egyetlen estéről, a bűvészestről; ezzel hangsúlyozza, hogy mi a történet fő része. Mint már említettem a novella első részének, a kellemetlen események bemutatásának célja, a feszültség fokozása, és itt ítéletet is mond az olaszokról.

A novella első rétege egy úti beszámoló, a tapasztalatok, a kellemetlen események leírásával, és a bűvészest érdekességével. Ha mélyebben elemezzük a novellát, a szimbolikus tartalmakat feltárva, akkor erőszakos uralkodásra (ha az novella keletkezési idejét és a helyét nézzük, akkor a fasiszta uralomra) találhatunk utalásokat. Ezt a kortárs olvasók nem értették, vagy nem akarták megérteni, pedig maga Mann is utal arra, hogy politikai töltetű a novella.

Nézzük meg részletesebben a novella cselekményét. Ahogy említettem, már az alcím utal arra, hogy nem fogunk kellemes eseményekről olvasni – úgymond, nem árul zsákbamacskát. Már az első mondat egyértelművé teszi ezt: „A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője.” A második mondatban megjelenik Cipolla, akiben „végzetszerűen … testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt.” Visszatérő elem a gyerekek említése, már itt az első mondatokban mentegetőzik az író, hogy ilyen borzalmas eseményeknél nekik is jelen kellett lenniük.
Az elbeszélő végig egyes szám első személyben beszél, ezáltal is hitelesíti az eseményeket, az úti beszámoló stílusának is megfelelve.
A fenti bevezető után, amiben az író felcsigázta az olvasókat, részletesen bemutatja a cselekmény helyszínét, Torre di Venerét. A név egyébként kitalált, jelentése Vénusz tornya; Thomas Mann két olasz városka nevéből alkotta meg: Torre di Greco és Portovenere nevéből.
A „… kicsit korán jöttünk”, a nyaralás rossz időzítésére utal. Ebben az időszakban (augusztus közepén) még tart a szezon, de a külföldi turisták csak másodrendűek a helyiekkel szemben. Erre több személyes élmény is utal. Például a hotelből való ’kilakoltatás’; vagy az az eset amikor hotel éttermében a verandán elhelyezett asztalokhoz szerettek volna ülni, de a pincér közülte velük, hogy azok a „vendégeknek”, vagyis az olasz vendégeknek vannak fenntartva.
Az író ironikusan ábrázolja a középosztály képviselőit a torz „nemzeti jellegével”, időnként beteges szolgalelkűségével, de az egyszerű emberekkel jól kijön ő is és a gyerekei is. Az „ emberi középszerűség és polgári hígvelejűség” jellemzi az olaszokat, hiányzik az „ártatlanság, a természetesség légköre”. Prüdéria, korlátoltság, túlzott nacionalizmus jellemzi őket, erre jó példa a fürdőruhás jelenet. Egyedül a gyermekek azok, akik a romlatlanságot képviselik. Ám, ha politikáról van szó, a gyermeki ártatlanság is áldozatul esik: „A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött.”.

Visszatérő motívum a hazautazás gondolata. Folyamatosan jelen van, mégis valami megmagyarázhatatlan erő visszatartja őket ettől. Az író egy helyen felsorolja az okait: „lustaság az, amely kínos helyzetekből nem enged szabadulni …”, „…ilyen előzmények után az ember nem szívesen hagyja el rögtön a csatateret; nincs ínyére elismerni, hogy lehetetlenné tette magát…”, „azért is maradtunk, mert tartózkodásunk érdekessé vált”. De mégis hiába sorolja az indokokat, ő maga sem érti miért maradtak. Cipolla, maga a helyzet őket is megbabonázta, nem tudtak szabadulni a hatása alól – most nyer értelmet a címben szereplő varázsló szó – vagyis mintha varázslat hatása alatt álltak volna, és a novella végén a pisztolylövés eldurranása után felszabadultak, lehullott róluk az igézet.

Másik visszatérő motívum, ami lelkifurdalást okoz az írónak, a gyermekek jelenléte a bűvészesten. Amikor szünetet tartottak az előadásban, a gyerekek elaludtak, vagyis ideje lett volna hazavinni őket, de mikor felébresztették őket, akkor könyörögtek, hogy maradjanak még – a könyörgésnek engedelmeskedtek, és ők is kíváncsiak voltak, hogy mi fog még történni; itt is előjön, hogy „igézet alá kerültünk”.

Mindkét főszereplő késeltetten jelenik meg. Cipolláról már az első sorokban olvashatunk, Mario is megjelenik az helyszín bemutatásakor – innen csak az tudjuk meg, hogy ő az Esquisitio pincére, őket is kiszolgálta jó néhányszor, a gyerekek is ismerik.
Cipolla neve ismerős lehet Boccacio Dekameronjából, vagy egy Mannhoz közelebb álló műből, a fivére (Heinrich Mann) egyik regényében az elszegényedett nemesi családot hívták Cipollának, talán innen jön a novellában a bűvész lovagi rangja. Bűvészként hirdeti magát, de igazából hipnotizőr, vagyis már a plakátjával becsapja az embereket: nem az, aminek látszik. Részletes jellemzést kapunk a kinézetéről, a szokásairól. Megállapíthatjuk, hogy nem túl rokonszenves figura: folyton cigarettázik, iszik, nagyképű, lekezelően bánik az emberekkel, megalázza őket a mutatványaival. „Kis testi hibája” van: púpos, ezért kisebbségi érzése van, ezért gúnyolja ki azokat, akik nem tudnak olvasni, számolni, vagy pl: jó példa az a fiatal férfi, akit nőcsábászként állít be – látjuk, hogy féltékeny rá. „Nagyon jól beszél” jegyzik meg a közönség soraiban. Remek beszélőkészsége van, ezzel is az uralma alá vonja a közönséget, egy jó szónoklat könnyen befolyásol nagy közösségeket – a fasizmus és más diktatúra is ezt használja ki. Erősen nacionalista, pl.: felháborodik, hogy a két férfi nem tud írni, és az est alatt végig „hazafias elmélkedéseket” mond.
Marioval a bűvészesten találkozunk újra, a viselkedéséből arra gondolhatnánk, hogy nagyképű, mivel nem vesz tudomást a Mann-családról, és talán épp ezért sérti annyira a mutatvány. De később már barátságosabbnak tűnik, az arcán szórakozottan melankolikus mosoly ül. Az elejtett célzásokból arra következtethetünk, hogy reménytelenül szerelmes, ezért ilyen melankolikus, de lehet, hogy ilyen az alaptermészete. Semmi biztosat nem tudhatunk róla.

Cipollát tekinthetjük a fasizmus (vagy ha nem akarunk ennyire konkrétak lenni, akkor egy erőszakos uralom) jelképének, túlzott nacionalizmus jellemzi, ártatlan embereket aláz meg és kiszolgáltatott helyzetbe hozza őket. A novellában nem csak Cipolla megjelenésével vehetjük észre ezt az eszmét, hanem már a megérkezés után
Például az a tengerparti jelenet, amikor az író megengedte kislányának, hogy levegye a fürdőruháját és lemossa a tengerben a rátapadt homokot, mindenki felháborodott a viselkedésükön. Egy nyolc éves, és ahogy a novellában szerepel: „igazán nem kihívó gyermektest” látványa normális körülmények között nem keltene ekkora felháborodást. A novellában szereplő olaszokat túlzott prüdéria jellemzi, és általában véve túlzás a megbotránkozásuk. Ez az eset a szemünkben már Olaszország ellen elkövetett bűnnek számít, ebből is láthatjuk, hogy elvakultan nacionalisták.
Tovább folytatva Cipolla jellemzését, a ’bűvész’ ostora is az uralkodás, a zsarnokság jelképe. Maga a hipnotizálás is érdekes, Cipolla ragaszkodik a népi réteghez, mivel ők könnyebben befolyásolhatóak. De hiába jó hipnotizőr, kell a megfelelő közeg a munkájához. Thomas Mann ezzel tulajdonképpen felmenti az olasz nemzetet, mivel az akaratgyenge. Próbálnak ellenállni, de ahogy Cipolla mondja, nem elég nem akarni, valami mást kell akarni (a római úr megpróbál ellenállni, de egyedül Mario száll szembe vele, mert ő cselekszik is). Érdekes alak az a fiú, aki önként jelentkezik a kísérletekre, és élvezi, hogy a figyelem középpontjában van, még ha ez azzal jár, hogy megalázzák.
Néhány szót az erotika rejtett megjelenéséről a novellában. A helyszín neve: Torre di Venerére, vagyis Vénusz tornya. Vénusz a szerelem és szépség istennője, így a cím már ezzel többletet ad a történetnek. Sofronia asszony szereplése a bűvészesten is ide tartozik. Érdekesség, hogy a Sofronia névvel Platonnál találkozunk először, ahol is a bölcs mértékletesség, a testi vágyak korlátozása fűződik hozzá. Mann talán erre játszik rá, hogy Cipolla hipnotizálva elcsábítja őt. Az utolsó mutatványt is meg kell említeni: Mario csókját.

És miért lövi le végül Mario Cipollát? Valószínűleg azért, mert Cipolla megsérti az érzéseit: Mario reménytelenül szerelmes, és amikor már hinni kezdi a hipnózis alatt, hogy végre elérte a vágyát, a szeretett nőt, szörnyű a felismerés, hogy csak játszottak vele.

A befejezés csattanószerű (szó szerint), és meghökkentő. Van valami meseszerű abban, hogy a történet végén meghal a gonosz szereplő, egyúttal felszabadító érzés is. Ahogy Mann írja: „Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis – nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem.” Ahogy már írtam korábban is fölszabadító vég, mert ezzel kikerültek a „varázsló” hatása alól.

Bibliográfia
• Eberhard Hilscher 1966. Thomas Mann élete és művei, Kossuth Kiadó, Budapest.
• Thomas Mann 1993. Tonio Kröger, Halál Velencében, Mario és a varázsló. Matúra Klasszikusok, Ikon Kiadó, Budapest.


5/5