Gabriel García Márquez - Száz év magány

Mióta kerülgettem ezt a regényt! Már tavaly is beválogattam a nyári olvasmánytervek közé, de tartottam tőle egyrészt a 'nagysága' miatt: több 'ezt a könyvet el kell olvasnod' listában szerepel, meg még Nobel díjat is kapott érte a szerző, másrészt, mert egyszer már belekezdtem, de eléggé untam az elejét, így félretettem. 

Most is így voltam vele, nem stimmelt valami - zavart a sok egyforma név, az ide-oda ugráló történetvezetés. A könyv közepére - egy kis utánaolvasás után, néha kellenek az ilyen mankók is - tudtam felszabadultan olvasni, és csak a történetre figyelni, utólag beláttam, hogy megérte és muszáj lesz majd valamikor türelmesebben újraolvasnom! 

"Félre az útból, tehenek, rövid az élet."

forrás (és még több illusztráció a könyvhöz)

Márquez a Buendía család történetén keresztül Kolumbia történelmét, egy kicsit az egész emberiség történetét írta meg. A két alapító tag egy csapat fiatallal kivándorolva alapítják meg saját falujukat Macondót, ahol az egész regény játszódik. 

A történet a cím szerint 100 évet ölel át, a wiki szerint 1828-1928-ig tart. A változás egy síkon valóban látható - Macondó bővül, fejlődik, iparosodik, majd visszaesik - másrészt a Buendía családban - ahogy a dédi, az alapító asszony Ursula érzi - nem is múlik. A házaspár két fia José Arcadia és Aureliano sorsa (és neve) ismétlődik, az ilyen-olyan kapcsolatokból születő gyerekben, a lányok pedig többször őrültek és megszenvedik az életet. 

Az igaz szeretet nem jelenik meg, a szereplők szenvedélye lobban fel időről-időre egymás iránt, de ez is képes gyűlöletbe fordulni, vagy önpusztításba. Állandó állapotuk a magány, még ha sokan is élnek együtt a házban, akkor is a saját világukba vannak fordulva. Nincs pozitív kicsengése a könyvnek, de még véletlenül sem egy sötét-depresszív regénynek kell elképzelni, van itt humor, pezsgés, de mindezek mögött ott van a magány, az elszalasztott élet és a szereplők makacssága.

"…mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság."

forrás

Tele van furcsa történetekkel, jelenségekkel a könyv, kezdve a malacfarokkal születő utódok lehetőségétől, a 120-140 évig élő aszonyoktól, négy évig tartó esőzésen és az elődök kísértetein át még sorolhatnám. 

Márquez tud mesélni az már biztos, a Szerelem a kolera idejént már olvastam tőle korábban, miután becsuktam ezt a könyvet elgondolkodtam, hogy akkor most tetszett-e ez nekem, vagy hagyjam a fenébe ezt a nagy kolumbiai írót? Azt hiszem olyan lesz nekem, mint Virginia Woolf - eldöntöm, hogy olvasni fogok tőle, és megdolgozom az élményért, na ilyen mazochista (?) leszek :D 

Mit ajánlanátok következőnek tőle?

4/5

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1985
Eredeti cím: Cien años de soledad
Oldalszám: 450
Ár: antikvár
Borító: 1/5

Fülszöveg:

"E könyvet az író saját gyermekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta. A regény Kolumbia egy kis eldugott falujában, Macondoban játszódik. Nem jó kifejezés a „játszódik”, mert ez a mű minden szempontból rendhagyó. Ahogy az író mondja: „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot.” Ezt a falut sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből ollózta össze. A hangulatot alapvetően meghatározza az éghajlat. Állandóan száraz forróság van, az emberek a napjuk nagy részét árnyékos függőágyakban töltik, hiszen még megmozdulni is nehéz ilyenkor.Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar – de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét.A hatalmas házban, ahol a Buendíák élnek, minden megtörténhet. Az öt generáció életét végigköveti a magány. Nincs olyan tagja a családnak, aki életét valamilyen módon ne magányosan élné le. Van, amelyikük a tengert járja, másikuk szerzetes módjára elvonul a világtól, de híres, forradalmár katona is található közöttük. A család férfitagjainak két közös vonásuk van, az egyik a nevük: csak két variáció fordul elő José Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak az Aureliánok magva termékeny, és viszi tovább a családot. A másik közös vonás a magány, amelynek oka abban keresendő, hogy nem tudnak szeretni. Egyikük sem szerelemből született és egyikük sem tanult meg szeretni. Ahogy az író mondja: „A magány az én szememben a szolidaritás ellentéte.” Végeredményben e család történetének nincs optimista kicsengése. Egyikük sem tud boldogan élni, nem találják meg helyüket a világban. Talán olyan emberekből állt az öt generáció, akiknek nincs is dolguk itt a földön, csak véletlenül pottyantak ide. Ennek ellenére a Száz év magány fantasztikus könyv. Minden megtörténhet és minden meg is történik benne. Gyerekek születnek malacfarokkal, egy asszony egész életében földet eszik, és szülei csontjait a nyakában hordja, az első José Arcadio felesége, Ursula pedig legalább 120 évig él. És történik mindez teljesen természetesen."