Szép versek - Szabó T. Anna

Minap a könyvtárban bóklásztam, és a listámat nézegettem amire még valamikor felírtam Szabó T. Anna Villany c. kötetét. Azt hiszem valamelyik kortárs olvasós kihívásra néztem ki a könyvet (amit azóta már teljesítettem), de a péntek délutáni kuckózásban pont jól jött a két kötet amit elhoztam magammal.

Verseskötetekről nem tudok normális bejegyzést írni, a verselemzés mindig a gyenge pontom volt, de előszeretettel gyűjtöm ki azokat amik megfognak, akár egy sorukkal. A Villany mellett a Kerített tér c. kötetet olvastam el, ez utóbbi nem nyerte el a tetszésem, egy verset jelöltem csak be magamnak, hogy tetszett.

Villany c. kötetből (2010)

A majdnem

A majdnem az a nem, de szinte mégis. 

A majdnem az az éppenhogy, de nem. 

A majdnem a közép: nem, de igen, 

igen, de nem. 

Ahogy megyek az utcán, 

vágják a fát kétemeletnyi géppel, 

s éppen azt mondom: „Azért, hogy az ág 

agyon ne vágjon senkit” – s éppen akkor, 

és éppen oda, ahová épp lépnék, 

süvítve, mint a gránát, hegyesen, 

becsapódik egy súlyos ágdarab.

A szív kihagy, és az idő megáll, 

mint a halálban. De a láb mozog, 

továbblépek, mint szakadék felett 

a semmiben a rajzfilmfigurák. 

Még vagyok, pedig majdnem. 

Vagyok, de mégsem.

Mint amikor a vipera felett 

épphogy átléptem. Mint mikor a sínről 

szabadultam a gyorsvonat elől. 

Mint amikor az örvényes folyó 

kiforgatott magából. Mint mikor 

egy pillantáson múlt az ütközés, 

vagy amikor az anyám visszarántott 

kétévesen négyemeletnyi mélyből. 

Szédülök ennyi majdnemtől: a mély 

hányszor összezárult, elengedett.

Vajon hány majdnemem van? Átlépek-e még 

glóriával a szakadék felett, 

lesz-e még út a puszta semmiből, 

hogy mégis éljek? Hányszor hunyja le 

örvényszemét a halál angyala, 

hogy meg ne lásson? Milliméterek 

és másodpercek: a pallos zuhan, 

roppant súllyal, de nem rám, csak mellém, 

és ez: a majdnem. Még nem az ítélet, 

csak felfüggesztett. Függök életem 

fonalán, mint a zsinóron a báb, 

és a nemlét felett becsukott szemmel 

átlépkedek. 

A majdnem: az a nem.

Tengerészdal

1.

Akkor volt a legjobb, mikor a legrosszabb: 

amikor nem látszott sehol se part, 

amikor nem voltál senki de senki, 

mikor az a senki mindent akart.

Sós a verejték, sós volt a tajték, 

sós volt a vér a szád peremén, 

körben az ének: a szél s a szirének, 

amikor csak én volt, nem te meg én.

Kellett a mély ellenében a ballaszt, 

súly volt a szívben, nem szerelem, 

szakadt vitorla vítt a viharral, 

vitt nagy üres kék tengereken.

2.

Akkor a legrosszabb, amikor a legjobb, 

amikor az ember a révbe beér, 

amikor az ember leveti a horgonyt, 

akkor szűkül be végleg a tér.

Védett öbölben sehol egy hullám, 

locsog csutka, halfej, kólásdoboz, 

ki kéne pakolni végre, amid van, 

amit az a híres hajód hozott.

Nincs odalent már semmi de semmi, 

a beígért áru nincsen sehol, 

nincs tűzijáték, szál gyufa sincsen, 

csak egy teli láda van: a puskapor.

Pordal

Ha gyorsvonat az életed, 

és menetrend szerint halad, 

nem bánod és nem élvezed, 

hogy minden élmény elmarad,

ha látsz mezőt és kék hegyet 

és várakat és házakat 

és szélsörényes réteket 

és messze sziklaszálakat,

ha nélküled fut minden el, 

de elfordulsz és rálegyintesz, 

mint akit már nem érdekel, 

mint aki untig látta mindezt –

mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan, 

érezd, hogy nem vagy még halott: 

mezítlábazz a meleg porban, 

indulj tovább gyalog.

Ez az

Itt van, ez az. A szív megugrik, most kihagy, egyszerre felébredsz. 

Kilök a sziklás, lakatlan partra, nézed a csíkoshátú sötétet. 

A hang, a hang, a hang hiányzik, a ház polifón szuszogása. 

Ez az, itt van, most egyedül vagy, tied a virrasztók tudása.

Valakit óvnál, simogatnál, valaki simogatna, óvna. 

Bezuhannál egy másik testbe, ha most veled valaki volna. 

Érzed, mozdul a víz utánad, ebben a percben csúszni kezdesz. 

Itt van, ez az: valami vége, mert valami történni kezdett.

Április

Van perc, amiért mindent odaadnál.

Elfészkeltem a fejem a nyakadnál. 

Hogy dobogott! Felettünk gurgulázva, 

fényben énekelt égre a rigó.

Az első csók. Két forró tenyered. 

Ahogy belülről megismertelek. 

Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

szeretni jó.

Tipográfia

Teleírva az ember. Ujjlenyomattal, 

anyajegyekkel, sebhelyekkel. A bőr 

árkaiban idő, pupillán 

cikcakk sorok, az agy 

iszapjában a belső tenger 

viharainak nyoma. Évgyűrűk 

köröznek széjjel, a felszín mögött 

spirálok, örvények, csillagködök 

irányítanak ismeretlenül, 

egymást olvasva. Felülírható 

egy-két helyen, vagy újrafesthető, 

más rendszer szerint tetoválható, 

de nincs már új lap, üres felület, 

megvan a könyv, a kezdet óta kész.