Umberto Eco - A rózsa neve

Ó te jó ég. Közel 10 év kellett, hogy elolvassam a példányomat - megjárt ez a könyv már mindenféle várólista csökkentő listát, tervet. A szintén jó néhány éve halogatott Az üvöltő molnár befejezésekor jött meg a hangulatom hozzá, illetve épp viszonylag hosszú hétvégém volt. (Igen, a könyvmolylét problémáihoz tartozik az is, hogy hosszú könyveket akkor szeretek elkezdeni, ha több időt töltök itthon.)

A már átdolgozott kiadást vettem meg, amiről a szerző ír a kötet elején - igazából apró hibákat javított, latin szövegeket rövidített le. (Még jobb lett volna, ha fordítást is készül a megmaradt latin sorokhoz, mert a legtöbb helyen nem feltételenül következtettem ki a jelenést.)

Nem véletlenül halogattam ezt a könyvet: egyrészt a hossza miatt, másrészt a kolostor téma sem vonzott. Hát még ha tudom, hogy mennyi vallási-filozófiai eszmefutattatás van benne! Bevallom a többet nem volt türelmem, agyam végigolvasni, átfutottam néhol sorokat. A kereszténység, vallásosság amúgy sem a szívem csücske* - az tartotta bennem a lelket, hogy egy viszonylag érdekes krimitörténet kezdett kibontakozni - főszerepben az apátság könyvtárával.

Narrátorunk Melki Adso szerzetes, aki idős korában visszatekintve meséli el egy bizonyos novemberi hétnek az eseményeit, amikor is mesterével Baskerville-i Vilmossal érkezik egy meg nem nevezett apátságba. Vilmos feladata egy találkozó előkészítése a viszonylag semleges apátságban: a ferencesek és a pápaság képviselői fognak itt vitázni a szegénység kérdésköréről, az ezt valló rendek szerepéről és helyéről a keresztény egyházban. Sokféle érdek ütközik ebben a kérdéskörben, ezért nagyon óvatosan kell eljárnia. A helyzetet bonyolítja, hogy egy halálesettel szembesülnek, amikor tanítványával az apátságba érkeznek - az egyik ifjú írnok testét az apátság lábánál találják meg. A tragédiát több is követi majd, így Vilmosnak versenyt kell futnia az idővel - a küldöttségek érkezése előtt le kellene zárnia az ügyet. Korábban inkivíztorként dolgozott, remekül ért a jelek és emberek olvasásához, de a sok titok, tiltás miatt csak apránként tud haladni. Egyre több jel mutat a szigorúan védett könyvtár, az Aedificium épülete felé - az áldozatok mind kapcsolatban álltak valamilyen formában, valamilyen rejtett tudásnak vagy pozíciónak estek áldozatul?

Elképesztő tudás és munka volt megírni ezt a regényt, az nem csak a fejezeteket olvasva, hanem a bőséges - tanulmánynak beillő! - szerzői utószóból is kiderül. Kár, hogy nem álltam ennek neki hamarabb, amikor szomjaztam a tudást, mert most igencsak küzdöttem vele. Bár régen se érdekelt a kereszténység, a különféle hitviták, a történelem inkább. Ez a könyv egy kincsesbánya annak, aki el szerené képzelni milyen lehetett az 1300-as évekbeli egyházi élet, ami helyenként kimondottan agresszív és véres jelenetekbe torkollott. 

Maga a krimi szál, Vilmos alakja nagyon tetszett - egy középkori Sherlock Holmes, aki több egyetemet végzett, a korabeli tudományos eredményeket gond nélkül hasznosítja és kipróbálja. Igazi angol humora többször meglepi német tanítványát; szimpatikus volt, hogy nem rest magát szapulni, ha rájön egy tévedésére. Az ifjú Adso szépen kiegészítette karakterét, akinek elmesélve - vitatkozva a szerző több gondolatot ki tudott bontani. 

Örülök, hogy végre levettem a polcról, mert tényleg egy alapmű, de nem élveztem az olvasást - a 3 csillag ennek szól. Umberto Eco tudása, történetszövői mesterségét viszont elismerem és bámulom.

* Ez is könyv is amúgy megerősített abban, hogy mennyire nem normális dolog - szerintem!- az egyházi emberek szűziességi fogadalma. A vágy valahol ki fog törni - vagy a saját rendtársukat találják meg vele egyes szereplők, vagy a falubeli szegény lányokat-asszonyokat használják ki...

3/5

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Eredeti cím: Il nome della rosa
Fordító: Barna Imre
Oldalszám: 746
Ár: - Ft
Borító: 4/5

Fülszöveg:

"Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, mint a Grand Guignolban, hogy te kifakadj: „Ez hamis, ez becsapás!” És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivel paktál. Mi másért érdemelné ki a poklot?

Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam."

Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban?

A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el a még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. „Ki a tettes?” Ez a kérdés – figyelmeztet a regényhez írott „széljegyzeteiben” Umberto Eco, a tudós szemiotikaprofesszor – nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése.

A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út, és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a „tettesig” sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk.