Jón Kalman Stefánsson - A ​halaknak nincs lábuk

2022-ben olvastam először az izlandi Jón Kalman Stefánssontól - már akkor felfigyeltem erre a művére, ami először jelent meg magyarul - aztán sikerült évekig halogatnom. 

Most - néhány fejezet kivételével - a Voiz hangoskönyvtárából hallgattam meg, és szerintem így könnyebben be tudtam fogadni. Láttam, hogy többen írták molyon hogy nehezen követték, vagy megakasztotta őket az izlandi nevek kiejtése - a hangoskönyvet Papucsek Vilmos szép felolvasában jó élmény volt hallgatni. 

Ez már a negyedik prózai művem volt a szerzőtől, így tudtam mire számítsak - ezért sem volt teljesen mélyvíz (sőt voltak ismerős motívumok egyes szereplők életéből, de már nem emlékszem konkrétan melyik kötetében találkoztam velük).

Jón Kalman Stefánsson költő, ezen a regényén is érezhető - tele van lírai sorokkal, idézhető mondatokkal és szeret játszani a történetmesélés formáival. A narráció töredezett, több idősíkot fog át - a jelenben (2010-es évek?) egy Ari nevű ötvenes férfi tér haza Dániából, narrátorunk - közeli gyerekkori barátja - várja az érkezését Keflavíkban. 

A legrégebbi múltbeli szálon a Norðfjörður ('északi fjord') településein járunk - megismerünk két barátot: Oddurt és Tryggvit, illetve utóbbi nővérét, Margrétot. A fiúkból halászok lesznek, Margrét Kanadába megy egy rokon családhoz segíteni - majd évekkel később, már felnőttként találkoznak újra. 

A múlt egy kicsit közelebbi szálában pedig Ari és narrátorunk gyerekkorát, kamaszkorát - első munkáikat, szerelmeiket ismerjük meg. Apránként bontakozik ki előttünk Ari élete, az ok amiért családját hátrahagyva Dániában keresett munkát; ill. hazalátogatásának / visszaköltözésének oka.

Nem annyira hosszú a regény, mégis annyi minden belefért: egyrészt megismerhetjük a keflaviki 70-80-as évek hétköznapjait; a halászat és az amerikai támaszpont jelentőségét, a zenéket. A korábbi szálakon a dolgos élet - a művészeti ambíciók és érzékenység, a magánnyal - halállal - hideggel való megküzdés, az alkohol és az abból adódó problémák, tragédiák lesznek fontosak. Ari és a narrátor kamaszkori felfogása, felnövése is jelentős - megdöbbentő egy múltbeli jelenet más szemszögből való megismerése...

Tele van idézhető mondattal, elgondolkodtató jelenettel - az életről, szerelemről, halálról, szülői szerepről - szerintem újra fogom majd olvasni (tényleg olvasni, mert úgy érzem úgy talán mélyebben át tudom élni).

A történet - a cselekmény maga nem sok (pl. Ari még az első kötetben el sem jut apjához, akihez indult), sokkal erősebb a hangulata. Nagyon tetszett és a többi művében is megfogott, hogy megismerhettem Izland hétköznapi oldát, történelmét, a rideg környezeti hatások között élő munkás embere, családok sorsát.

Vajon azért sírunk, mert a nyelv tökéletlen, és nem ér le egészen az élet fenekéig? Ugyan, még félig sem jut le, nemhogy a legmélyebb hasadékokba. Vajon a könnyek ott kezdődnek, ahol a szavak megakadnak, vajon üzenetek-e a mélyből, az érintetlen mélységből?

Tökéletes amúgy a februári NIOK témához - ebben a regényben keveredik a múlt és jelen, folyamatosan átszőve egymást!

Annyira megfogott ez a világ, ill. kíváncsi vagyok hogyan folytatódik az az egy nap amiről a regény jelenében olvashatunk, hogy már folytatom is a duológia záró részével, ami szintén elérhető a Voiznál :)

5/5

Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2018
Eredeti cím: Fiskarnir hafa enga fætur
Fordító: Patat Bence
Oldalszám: 368
Ár: 3200 Ft
Borító: 4/5

Fülszöveg:

A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában?

Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre. Jón Kalman Stefánsson mondatai rabul ejtenek, elemi erejűek, mint egy folyó sodrása vagy a hömpölygő felhők a Keflavík fölé boruló, végtelen égbolton.